Egy élhetőbb Magyarországért, politikai elkötelezettség nélkül

"A gazdagságot, a boldogságot nem akkor találjuk meg, ha minden áron kergetjük. Mindig valamilyen hasznos szolgáltatás melléktermékeként jelenik meg."
Henry Ford

2013. december 17., kedd

Miért is nem ment eddig tönkre?

Hétköznapi délután van, úgy három óra tájt. Ajánlott levél átvétel, mint rutin feladat, egy héttel Karácsony előtt, alföldi kisváros postahivatalában.

A csomag forgalmat bonyolító egyetlen ablak előtt ketten állnak előttem. Két-két kisebb csomag feladása, ezt kell kivárnom, nem nagy ügy. De aztán kiderül, hogy mégis.

A művelet az ablak mögött serénykedő (vagy nem serénykedő) postai alkalmazottnak fél órájába telik. A számítógép csigalassúsággal reagál, a nyomtató vonakodva nyomtat, a végre előbukkanó papírt előbb ollóval  kell ketté vágni, kódbeolvasás, ami ha nem is elsőre, de sikerül és még néhány művelet ... A szolgálatot teljesítő hölgy (nem mai kislány) közben megjegyzi az előttem állónak, hogy ő bizony visszasírja azt az átkos szocialista rendszert, mert akkor minden más volt. Nyugodt, kimért mozdulatai láthatóan egyre nagyobb feszültséget keltenek a mögöttem várakozókban, de mi tagadás bennem is. Szinte csak úgy magamnak mondom (a szabad véleménynyilvánítás jegyében), hogy bizony, ha én ilyen szolgáltatást nyújtanék, akkor garantált lenne az éhhalál. A mellettem állók helyeslő bólogatása jelzi, hogy meghallották.

A csattanó még csak ezután következik. Egy másik alkalmazott jelenik meg az ablak mögött egy rakás levéllel a kezében és viccelődve szóba elegyednek. Nagyon rosszat sejtek. Egyre fokozódó türelmetlenségemet gondolatban az ajánlott levél feladójára zúdítom. Miért kellett ezt így? Nem lett volna jobb csak úgy simán? Hiszen csak egy részvételi igazolásról szól! E-mailben is el lehetett volna küldeni ...

Borúlátásom beigazolódik. A postai alkalmazott felcsapja az üvegfal bukó ablakát, hátat fordít a várakozóknak és elkezdi átvenni, lerendezni a kollégája által hozott paksamétát. Az elkövetkező hosszú percekben (ami órának is tűnik), ügyet sem vetnek ránk ...

Sok más alkalomhoz hasonlóan, most is az állam által menedzselt társaság hatékonysága gondolkoztat el. Verseny híján, itt senkinek sem érdeke, hogy az ügyfelek kedvébe járjon. A nagy, rugalmatlan rendszer nyikorog, nem tud lépést tartani a kor fejlődésével és minden hátrányos jegyét az emberekre vetíti, akik, kénytelenek igénybe venni szolgáltatását.

Közeleg az ünnep, a nagy társaság vezérkara valószínűleg fel fogja venni busás jutalmát azért, hogy egy ekkora céget, verseny nélküli környezetben, el tud menedzselni. A polgár pedig dohog egy kicsit, és elméláz az élet igazságai felett.

Egész kis tömeg verődik össze, mire újból kinyílik az ablak. Végül is sikerül hozzájutnom a levélküldeményemhez. Kilépek a nyirkos, ködös, már szürkülődő utca forgatagába. Tekintetemmel végigpásztázom az akadálymentesítő feljáró korlátjához támasztott bringákat, keresve az enyémet, és megnyugodva konstatálom, hogy ott van, nem kötötte el senki. Lám-lám, milyen apró dolgokon múlik a boldogság ...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése