A közös többszörös

Volt két közösség. Mindegyik rendelkezett egy darab földdel. És mindegyik csapat kemény vitát folytatott arról, hogyan kellene a saját földjét hasznosítani. A vita kiinduló pontja mindkét esetben az volt , hogy tisztázni kívánták, miért állt elő az a helyzet, hogy földjük parlagon hever és ki a felelős érte.

Az egyszerűség kedvéért nevezzük el a két közösséget Első és Második közösségnek.

Az Elsők közül egy szép napon szólásra emelkedett valaki.
- Be kell látnunk, hogy meddő vitát folytatunk arról, hogy miért hever parlagon a földünk, - mondta. Azt is fontos lenne érzékelnünk, hogy tennünk kell valamit, mert jövőre nem lesz kenyerünk. - Azt javaslom, hogy gondoljuk át, mi az a közös álláspont, amiben egyet tudunk érteni és amelyre alapozva tovább tudunk lépni -folytatta.
Az Elsők újabb heves vitába kezdtek, majd arra jutottak, egyetértenek abban, hogy a földet meg kell munkálni. Újabb parázs eszmecsere következett arról, hogy ki, milyen feltételekkel és milyen eszközökkel vegye ki a részét. Mivel mindkét fél javaslata elfogadhatatlan volt a másik számára, ezért újból vissza kellett térni az alap egyezséghez. A megmunkálás kényszeréből kiindulva végül abban állapodtak meg, hogy a terület egyik részét egyéni vállalásban művelik meg, a másik részét pedig egy arra a feladatra alapított közösségi munkában.
Ezzel természetesen még nem oldódott meg minden probléma, de a munka elkezdődött és haladt is előre. Sőt bizonyos egészséges versengési hangulat is kialakult a két különböző módszert pártolók között.
Az újabb nagy ellentét is érződött már a levegőben. Ha meg lesz munkálva a föld, akkor mivel fogják bevetni?
Talán mondani sem kell, hogy a csapat egyik fele kukorica párti volt és hallani sem akart a búzáról, a másik fele pedig éppen ellenkezőleg, kizárólag búzában gondolkodott. Választott képviselőik útján hosszas egyezkedésbe fogtak. Végül megszületett a kompromisszumos megoldás. Az egyéni gazdálkodók, akik kukorica pártiak voltak, bevállaltak egy kisebb arányú búzát, míg a közösen gazdálkodók egy kisebb mennyiségű kukoricát.
A következő évben a pékek serénykedhettek és mindenkinek jutott kenyér az asztalára. Aki jobban hozzájárult a közös sikerhez szellemi, vagy fizikai teljesítményével, annak egy kicsit több, aki kevésbé, annak kevesebb. És jutott azoknak is, akik valamilyen oknál fogva nem tudtak részt venni a munkában.

Közben a Második csapat is elindult valamerre. Az erősebbik fele nem akart tudomást venni a gyengébbik fél álláspontjáról.
Történt, hogy valaki a gyengébbek közül a következőket mondta:
- Képzeljétek el, hogy kéz a kézben zuhanunk egy szakadékba. Ekkor a normális emberek nem azon gondolkodnak, hogy miért estek bele, hanem azon, hogy miként kellene ebből a helyzetből kimászni. Csak a fizikai törvényszerűségek alapos ismerete és a jó helyzetfelismerő képesség segíthet a megoldásban. Ha zuhanás közben feltűnik egy kapaszkodó, akkor azt meg kell ragadni.
Erre az okfejtésre beszólt az erősek közül valaki:
- De a szakadékot is ti csináltátok!
És ez a parttalan vita folytatódott. Beköszöntött a tél, a föld továbbra is parlagon hevert. A tavaszi nagy szükséget az erősek úgy próbálták megoldani, hogy mindent begyűjtöttek az emberektől, amit addig azok összekuporgattak. A pékek hiába készülődtek amikor eljött a betakarítás ideje. Nem volt mit learatni, nem volt miből kenyeret sütni.

Az erősek vezérszónokai továbbra is harsogták, hogy a gyengébbek parlagra juttatták a földet, emiatt nincs kenyér. És az időközben alaposan megcsappant, de még mindig jelentős létszámú erős párti lelkesen helyeselt, hogy mennyire igazuk van...