Nézem a televíziót. A zászlóerdő előtt szónokló embereket. Arra gondolok, hogy olyan ez az egész, mint egy rossz álom. Réges-régen letűnt korokat idéz fel fiatalkori emlékeimből. Pártunk és államunk gondoskodását. A mindenható nagy Vezér forradalmi kiállását a nép nevében. A dolgozó nép áhítatát, ahogyan csüng a Vezér minden szaván.
A felsorolást, hogy ki mindenkit fogunk legyőzni, hosszan tartó ováció és taps szakítja meg újból és újból. A hit nem ismer akadályt. És, ha akad is a tömegben olyan ember, aki bizonytalan, akiben felmerül, hogy esetleg ... Soha nem vallaná be. Elvégre mindenkinek családja van, akiről gondoskodnia kell. Azt beszélik, hogy tudnak egy olyan emberről, akiről bebizonyosodott, hogy nem hisz. Bizony szomorú sorssal kellet szembesülnie. Azt suttogják, hogy munkatáborba vitték. Nevelési szándékkal, teszik még hozzá. Nagy divat volt ez abban a korban.
Eszembe jut még a friss, meleg kenyér illata. A zsírral vastagon megkent, piros csemegepaprikával meghintett hatalmas szelet kenyér, amivel el lehetett rohanni otthonról, ki a játszótérre. Ott is folyt a küzdelem. Igaz, egészen másért és másként. Próbálom felidézni az arcokat. Nehezen megy. A képeket alaposan megkoptatta az idő.
Újból előttem a pártkonferencia. Most a Vezér holdudvarának képviselői tesznek hitet a magasztos tervek mellett. Elképesztő naivitás? Előre gyártott szöveg, amit csak fel kell olvasni? A hozzá nem értés, vagy a talpnyalás magas iskolája? Ki tudná ezt megmondani? A harsogó gondolatok, a szereplők, mára már többnyire eltűntek a történelem kiszámíthatatlan útvesztőiben ... Vagy mégsem egészen? Nézem a televíziót és azon kapom magamat, hogy csodára várok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése